Jövőkereső – a Jelentés melyre a Mozgalmunk támaszkodik

A Jövőkereső című jelentés főbb megállapításai

 

 

E század küszöbét az egész bolygóra kiterjedő gondokkal terhelve léptük át.

Az emberiség válaszúthoz érkezett.

Napjainkban válságok sorával kell szembenéznünk,

melyek együttesen terhelik a jelen és a jövő generációt.

 

Amíg a gazdaság egyre bővülő mértékben állította elő az anyagi jólét forrásait, miközben a világ népessége gyors ütemben növekedett, addig a haladás árnyoldalaként

végletesen szélsőségessé váltak a társadalmi egyenlőtlenségek,

a környezet minősége erőteljes romlásnak indult,

 és egyre inkább megtapasztalhatjuk az éghajlatváltozás káros következményeit is.

Az évezred első évtizedének vége felé újra szembe kellett néznie a világnak a gazdasági hanyatlás tényével, miközben állandósulni látszik az a fenyegetés, hogy az anyagi jólétünket biztosító fosszilis erőforrások, valamint a víz, a termőföld, a biológiai alapok szűkössé válnak.

A Jelentés szembesíteni kívánja a magyar társadalmat – és elsősorban döntéshozóit – a világban és az idehaza tapasztalható jelenségek társadalmi és környezeti hatásaival, a folyamatok fenntarthatatlanságával.

Nem elégszik meg a felszín bemutatásával, a legmélyebb okok feltárására törekszik.

A Jelentés a döntéshozók és a társadalom figyelmét a jövő kihívásai felé szándékozik fordítani, szemléleti változást, bölcs megfontolásokat és cselekedeteket kér a nemzettől.

Megállapításait, helyenként sarkos véleményét semmilyen politikai oldalhoz való tartozás nem befolyásolta.

 

 

1. megállapítás

A világgazdasági válságig jellemző erőteljes gazdasági növekedés kevesek hasznát szolgálta.

Úgy látszik, minél nagyobb tortát sütünk, annál kisebb szeletek jutnak belőle a világ szegényeinek, és egyre nagyobbak a gazdagoknak.

Vagyis a gazdasági növekedés ellenére egyre nő a jövedelmi különbség a gazdag és a szegény országok, illetve emberek között. A jövedelmek stagnálása már a fejlett világ középosztályát is érinti.

Olyan világban élünk, ahol a népesség 40%-a napi két dollárnál kisebb összegből él, és ebből egymilliárd embernek naponta egy dollárral kell beérnie.

Ezzel szemben a világ népességének gazdagabbik 20%-a az összes megtermelt jövedelem 75%-át birtokolja, ezen belül pedig a gazdagok fele az összes jövedelem 54%-át tudhatja magáénak.

A megtermelt javak és a szolgáltatások 96%-át a népesség 5%-a fogyasztja el.

A világ száz legnagyobb jövedelemmel rendelkező országának és vállalatbirodalmának listáján 58 ország és 42 vállalatbirodalom szerepel, és a legnagyobb vállalatbirodalom a 28. helyen áll a rangsorban.

Olyan világban élünk, ahol a 225 leggazdagabb ember vagyona akkora, mint a Föld legszegényebb 3 milliárd emberének éves jövedelme.

A három leggazdagabb ember nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint a legszegényebb 48 ország éves bruttó gazdasági összterméke.

Olyan világban élünk, ahol a munkakorú népesség 30%-a nem kap munkát, ahol 1,1 milliárd ember nem jut egészséges ivóvízhez, ahol 900 millió ember rendszeresen éhezik, és közülük naponta 24 ezer – azaz 3,6 másodpercenként egy ember – éhen hal.

 

2. megállapítás

A világtörténelemben nem nehéz felfedezni azt a tendenciát, hogy egy társadalom, miután felélte saját környezete erőforrásait, terjeszkedni kényszerült, és mások erőforrásaira telepedett rá.

Ennek következményeként elpusztította a kiszemelt kultúrát és annak természetes környezetét.

A hatalom fenntartása azonban plusz energiákat igényelt, mert fenn kellett tartani az uralmat, és szállítani kellett a gyarmati árukat.

A gyarmatosítás története nem nevezhető emberhez méltónak.

Talán ezért is – vagy mert sokkal hatékonyabb volt – az erőszakos gyarmatosítást felváltotta a tőkekihelyezéssel történő erőforrás-gyarmatosítás.

A tőkén keresztül folyó gyarmatosítás vér nélküli, a kulturális identitás megváltoztatásán keresztül történik.

 

3. megállapítás

A globális reklámipar a fogyasztási igény feltámasztására szakosodott: „visszautasíthatatlan” fogyasztási javakat kínál fel, kényelmet, biztonságot, boldogságot ígér. Ugyan a felkínált javak kevesek számára elérhetőek, de alkalmasak arra, hogy a legtöbb embert ösztönözzék a megszerzésükre.

Ettől a ponttól kezdve a szűkös természeti javak elvétele nem a társadalmi szükségletek kielégítését szolgálja, hanem a fogyasztás bármi áron történő növekedését, amelynek végső célja a befektetett tőke hozamának maximálása.

Ennek a törekvésnek akarva-akaratlan mindenki a szereplője lesz, és az anyagi javak megszerzéséért folytatott verseny erodálja az egyetemes társadalmi értékeket és az együttműködés erkölcsét.

Az értékvesztés, az értékek kiegyensúlyozatlansága pedig elindítja azt az öngerjesztővé váló folyamatot, amely az emberi és környezeti értékek további romlását eredményezi.

A gazdaság növekedésének üteme miatt a nagyobb hatékonyság ellenére is mind több és több erőforrásra van szükség.

A fenntarthatatlan világ oka tehát nem az, hogy az emberiség nem elég fejlett technikailag, hanem éppen az, hogy a technikai eszközök nyújtotta lehetőségének birtokában elvesztette a mértéket, és vele együtt a harmonikus lét értékeinek egyensúlyát.

Létező gondjaink oka tehát erkölcsi, ám a jelenlegi „megoldások” nem erre irányulnak. A nemzetközi közösség attól a pénztől várja a kilábalást, amely a problémát okozta.

 

4. megállapítás

Az anyagi értékek megszerzésére szocializált társadalomban a verseny vált uralkodóvá, amely feltételezi az önző magatartási formákat, és háttérbe szorítja az együttműködés, a szolidaritás, a közösségi gondoskodás kultúráját.

A növekedés mindig sietős, eltúlzott tempójú, és az igazi versenymentalitáson alapszik. Csakhogy a növekedés társadalmi forrásai – ugyanúgy, mint a környezetiek – végesek. A gyorsítás, a verseny nem ad időt arra, hogy gondolkodjunk, hogy várjunk, pihenjünk, megújuljunk.

Elveszi az időnket, tönkreteszi az egészségünket, a közösségi, családi kapcsolatainkat, elszegényíti az értékeinket. A társadalmat szegényekre, és gazdagokra, okosakra és butákra, szárnyalókra és szárnyaszegettekre, sikeresekre és sikertelenekre osztja.

Az értékvesztés együtt jár a hitvesztéssel. A közösség elveszíti a hitben megfogalmazott közös erkölcsi értékeit és mértékeit.

A közösség egyénekre esik szét, akik nem a helyből, annak kultúrájából veszik át az erkölcsi, viselkedési mintázatokat, hanem tetszés szerint választanak a világ által felkínáltak közül, majd ezek mentén szerveződnek újra.

Az új viselkedési formák legtöbbször a maradék közösséget bántó, antiszociális formákban jelennek meg.

A társadalom tehetősebb tagjainak viselkedését a presztízst jelentő javak megszerzése jellemzi, amely kártékonyan hat az emberek életérzésére, felkelti a vágyat a szerzésre, irigységet, sokszor erőszakot szül.

A politikai kurzusok időgazdálkodásának sajátosságából következik, hogy a politika a társadalom érdekérvényesítésre képes csoportjainak rövidtávú érdekeit szolgálja – a közérdekekkel szemben.

A politikát az a kényszer vezérli, hogy elsőbbséget kell adnia a gazdasági növekedésnek, hiszen ebből származnak a költségvetés újraosztható forrásai, amelyek növekedés esetén alátámaszthatják a politika sikerességét.

A politika tehát szükségképpen növekedéspárti, és nem várható el tőle, hogy hosszú távú fenntarthatósági érdekeket helyezzen a növekedés elé.

 

5. megállapítás

A fenntarthatatlan használat egyik döntő oka, hogy a természeti erőforrások alulértékeltek.

A profitmaximálás megköveteli ezt, hiszen a termelési költségeket alacsonyan kell tartani.

A termelési költségek közül a munkaerőt – az emberi erőforrást – muszáj megfizetni, nemcsak azért, mert megköveteli, hanem azért is, mert szükség van arra, hogy a megtermelt áruk fogyasztóiként lépjen fel.

Az alacsonyra értékelt természeti erőforrások viszont lehetővé teszik az alacsony tartósságú és minőségű áruk termelését, és ezek globális léptékű mozgatását.

A tőkekihelyezés segítségével olcsó természeti és emberi erőforrások felhasználásával állíttatható elő a társadalom anyag igényének jelentős része, amely egyben biztosítja a környezetszennyezés távolmaradását is a megrendelő országtól.

A fejlett országok ugyanakkor a magas hozzáadott értékkel bíró „intelligens” ágazatokat részesítik előnyben a saját területükön.

 

6. megállapítás

A különböző típusú döntéseknek mindig azon a szinten kell megszületniük, ahol a döntés által érintettek élnek – és az ő közreműködésükkel.

A helyi társadalmi és környezeti feltételek figyelembevételéhez a döntési szintek helyes megválasztása nélkülözhetetlen.

Minél messzebb van a döntés centruma az érintettektől, annál kevésbé érvényesülhetnek a valós szükségleteik, annál inkább sematizáló, egyformaságot parancsoló a döntés.

Magyarországon a döntéshozás annak ellenére is túlzottan központosított, hogy létezik az önkormányzatiság.

Mivel azonban az önkormányzatok nem kapnak az érintettségüknek megfelelő döntési kompetenciákat, egy fölöslegesen nagy, drága és bürokratikus intézményrendszert kell fenntartani mind központi, mind helyi szinten.

Manapság takarékossági okokból, szorgos igyekezettel gyengítjük, csökkentjük a meglévő intézményeket, ahelyett hogy a döntési kompetenciákat osztanánk újra.

A szabályozás és a kormányzás központi léte szinte semmilyen mozgásteret nem ad a helyi döntéshozás számára, a közösséget érdemben befolyásolni képes döntések tekintetében.

Nem csak a források, de még a források beszedésének, újraelosztásának módja is központilag elrendelt. A szubszidiaritás erősen sérül, aminek az a következménye, hogy a helyi közösségek önmeghatározó és önkormányzó képessége a képviseleti demokráciában folyamatosan romlik.

 

7. megállapítás

A felelőtlen költségvetési gazdálkodás a legrosszabb erkölcsi üzenet, amit az állam a polgárainak küldhet.

Hiszen elképzelhetetlen, hogy egy felelősen gondolkodó családanya hónapról hónapra adósságokra építse fel a háztartás kiadásait, ráadásul úgy, hogy tudja, semmilyen lehetősége sincs az adósságai rendezésére. Az állam mögött azonban ott állnak az adófizetők, a még meg sem született, de máris eladósodott generációk.

A jövőt elzálogosító költségvetési tervezésnek semmi köze sincs a fenntarthatósághoz

A költségvetési deficitek felszámolására a bevételek növelése vagy a kiadások lefaragása kínál lehetőséget, egyszerre vagy külön-külön.

Mivel azonban a politika nem szeretné elveszíteni választóinak kegyeit, nem szívesen nyúl egyikhez sem. Kényszeredett helyzetében először az állam által vállalt feladatokból kezdett kihátrálni, és a költségek egyre jelentősebb részét hárította a társadalomra.

A fenntarthatóság szempontjából a bevételi és a kiadási oldal szerkezete sem megfelelő. Sem a bevétel, sem a kiadás forrásai nem hatnak ösztönzőleg a környezeti erőforrások fenntartható használatára.

 

8. megállapítás

A fejlesztés nem egyenlő a fejlődéssel. A fejlődés a fejlesztés és a megőrzés kiegyensúlyozottságát igényli, a külső és a belső környezeti feltételeknek megfelelően. A megőrzés szükségessége megszabja a fejleszthetőség sebességét – ha ezt meghaladjuk, a fejlesztés nem fejlődéshez, hanem társadalmi és környezeti problémákhoz vezet.

A fejlesztéspolitika célja a társadalmi fejlődés. Azonban a társadalomnak nincs jövőképe, nem tudja, milyen értékek mentén hová kíván eljutni.

A fejlesztéspolitika sok esetben tovább szélesíti azokat a szakadékokat, amelyeket áthidalni szándékozik

Azok lesznek a legfőbb haszonélvezők, akiknek jók az információi, képesek megfizetni az adminisztratív terheket és saját forrást tudnak biztosítani a támogatásokhoz, noha a legtöbbször éppen ők azok, akik támogatás nélkül is boldogulnának.

Az ő versenyhelyzetük javul, több, jobb, használhatóbb tudást, eszközt szereznek, míg a másik oldalon minden marad a régiben, a tehetősek és a leszakadtak közötti szakadék tovább szélesedik, fokozódik a lemaradás és a hátrány.

 

9. megállapítás

Magyarország a rendszerváltoztatás során jelentős gazdaságszerkezeti változáson ment keresztül, amelynek leglátványosabb kísérője a termelést uraló nehézipar összeomlása és a tulajdonosváltás volt.

A hazai gazdaság szereplői a rendszerváltást követően külföldi érdekeltségű multinacionális cégekre, valamint hazai kis- és középvállalatokra oszlottak.

Azonban a hazai szféra nem vett fel önálló profilt, hanem bedolgozó jellegűvé vált, és a multinacionális cégek megrendeléseire fűződik fel. Ez sérülékennyé és kiszolgáltatottá teszi.

A kialakuló új gazdasági szerkezetet a kívülről felkínált lehetőségek diktálták, és az új szerkezet kialakításában semmilyen hosszú távra vonatkozó tudatos elképzelés, jövőkép, fenntarthatósági szempont nem kapott helyet.

Magyarország, mint „éltanuló”, szélesre tárta ajtaját a kínálkozó külhoni tőkének.

Bár rövid ideig kétségtelenül élvezhette a gazdaság növekedésének anyagi hasznait, cserébe olyan feltételeket kellett biztosítania, amelyek a hosszú távú fenntarthatatlanságot alapozták meg.

Jelenleg a külső feltételek alakulásának megfelelően sodródunk.

Mindezek miatt a hazai gazdaság szerkezetéből hiányzik a helyi ökológiai, természetföldrajzi és kulturális adottságokra épülő árnyaltság.

 

10. megállapítás

A gazdasági tevékenység eredeti célja az emberek szükségletének kielégítése és a szükségletek anyagi forrásainak megteremtése.

Miután az eredeti cél helyett a profitmaximálás lett a fő cél, a végső fogyasztó is e cél elérésének az eszközévé vált.

Egyre kevésbé igaz az, hogy a fogyasztói igények határozzák meg a termelői tevékenységet, hiszen a termelők, a szolgáltatók találják ki a fogyasztók vágyait, és keltik fel az érdeklődésüket az újdonságok, illetve az olcsó tömegáruk iránt. A szerkezet kialakításában a befektetői elképzelések és érdekek dominálnak, és egyre kevésbé a reális fogyasztói szükségletek.

Ennek megfelelően egy túlméretezett, a növekedés szolgálatába állított szerkezet alakult ki, amelynek természetes velejárója az erőforrások gyors degradációja és az ember vásárlóerőként való értelmezése.

A hirtelen jött változások gyökeresen felforgatták az emberek korábbi vásárlási szokásait, de az életmódjukat is. A vásárlásra, fogyasztásra csábító reklámok, és a bőséges árukínálat megtette a hatását a lakosság jelentős része hitelek segítségével hozta előbbre beszerzéseit.

 

 

11. megállapítás

A család, a család nyújtotta harmonikus élet, boldogság, gondoskodás elengedhetetlen feltétele az egyén teljességének.

Amennyiben az anyagi javak megszerezhetősége kezd dominálni, úgy a család intézménye szükségszerűen leértékelődik.

A köznevelésből hiányzik a család, mint érték bemutatása és a családi életre nevelés.

A „modern” piacgazdaság pazarló gazdálkodást folytat humán-, így család-vagyonunkkal is. A hazánkban jelen lévő multinacionális cégek – nem Magyarországot sújtó, hanem világtendenciaként őket jellemző módon – humánvagyon-felélő stratégiát folytatnak: alkalmazottaik széles, humánforrás szempontból a legértékesebb rétegeit a 25 – 45 közötti két évtizedben foglalkoztatják csak, s ezzel a „korai öregedésbe”, az egészségi elhasználtságba hajszolják őket.

 

12. megállapítás

Az alulfoglalkoztatottság kialakulásának legfőbb oka a profitmaximálás kényszere miatti munkahatékonyság, azaz egyre kevesebb munkavállalótól egyre több feladat teljesítését várják el.

Ez nem csupán kevés embert enged hozzáférni a munkához, de azon kevesek energiáját is elszívja, munkaerejét feléli, akik dolgoznak.

A korábbi, alacsony munkahatékonyság költségeit a vállalatok a termelési eredményükből fizették ki, ami a mai értékítélet szerint „megengedhetetlen” volt a versenyképességük miatt. Ez az érv azonban aligha állja meg a helyét.

A méltányosság ugyanis csak attól függ, hogy a tulajdonos a profitjából mennyit hajlandó áldozni társadalmi és környezeti célokra, anélkül hogy a versenyképes értékesítési árat veszélyeztetné.

Reménytelen a foglakoztatás növelésére tett erőfeszítés addig, amíg a tulajdonos tudja azt, hogy a számára fölösleges, „selejt” munkaerő szociális terheit átháríthatja a társadalomra, az ugyanis nem fog vele szemben követelésekkel fellépni, mert fél, hogy máshová megy a vállalat az országból.

Az elhibázott bér- (alacsony bérek) és adópolitika (magas adók és járulékok) következtében a foglalkoztatásnak további problémákkal is meg kell küzdenie.

Ezek közé tartozik, többek között a foglalkoztatás- és vállalkozás- ellenes adó- és járulékpolitika kikényszerítette „fekete foglalkoztatás”, amely önmaga ellen hatva csökkenti az adóbevételeket, valamint a nyugdíj és a biztosítás hiánya miatt hátrányos a foglalkoztatottakra nézve is.

A profitmaximáló gazdaság több embert rekesztett ki a foglalkoztatásból, mint amennyit el lehet látni az állam által beszedett haszonból.

Az alacsonyan tartott béreken szükségszerűen magas adóterheket kell érvényesíteni a bevételek érdekében, ami panasszal tölti el a munkaadókat és a munkavállalókat egyaránt.

A magas adó- és járulékterhek miatt panaszkodó, egyre kevesebb foglalkoztatott az állam szociális költekezését úgy ítéli meg, hogy az ő munkájuk jövedelméből támogatják a rászorulókat.

A szolidaritás érzése sokáig fennállt, de egyre inkább eltűnik, ha maga a foglalkoztatott is kiszolgáltatott helyzetbe kerül alacsony jövedelme miatt.

 

13. megállapítás

2008-ban Magyarországon legalább 100 ezer, a szó eredeti értelmében vett analfabéta, és több mint 1 millió funkcionális analfabéta élt. Az általános iskolát végzettek egyharmada funkcionális analfabéta.

Ők azok, akik iskolai bizonyítványuk szerint tudnak írni, olvasni, számolni, ám ezek a készségeik nem elegendőek az ismereteik megújítására, bővítésére. Ilyen mennyiségű képzetlen munkaerő foglalkoztatása meghaladja a lehetőségeinket.

 

14. megállapítás

 

Külső gazdasági függőségünk egyrészt az ország eladósodásából, másrészt – ezzel karöltve – a túlzott privatizációból származik.

A magyar gazdaság átalakulásában jelentős szerepet játszott és játszik a külföldi tőke.

Az ország nagymértékben engedte át a vagyonát, a piacát, az emberek munkaerejét a külföldi tőkének, pénzintézményeit pedig döntően nemzetközi szervezetek irányítják.

Feltételezések szerint ezek segíthetik a gazdaság növekedését, a nemzetközi versenyképesség fokozódását, a tőkeképződést, az exportképesség növekedését, a fejlettebb munkamódszerek elterjedését. A rendszerváltozás utáni időkben többnyire gyors növekedésben igazoltnak látszott e feltételezések zöme, az utóbbi időben, a gazdasági válság kapcsán azonban érezhetővé vált az ország nagyfokú kiszolgáltatottsága a külföldi tőkeérdekeltségeknek.

A pénzpiac aránytalanul nagy profitot és kamatjövedelmet von ki az országból, amely közvetlenül a költségvetést, közvetve a teherviselő rétegeket, a szociális és a jóléti célok teljesíthetőségét veszélyezteti.

Ahhoz, hogy az állam megtarthassa a külföldi tőkét, teljesítenie kell annak elvárásait.

A profit maximálásának egyik eszköze a bérek alacsonyan tartása.

Az alacsony bérek alacsony adó- és járulékbevételt eredményeznek a költségvetés számára, még akkor is, ha a rárakódó költségek nemzetközi összehasonlításban magasak.

 

15. megállapítás

A költségvetési hiányt eleinte a vagyon eladásából finanszírozták, jelenleg pedig az adósságszolgálat növelésével.

Ám a növekvő adósság sem képes az egyensúlyteremtést finanszírozni, hiszen az adósságnövekedés több mint 80%-a a hitelek kamatainak törlesztését szolgálja.

Az adóemelés bevételeit vagy a kiadáscsökkentés megtakarításait felemészti a drágább kölcsön kamatterhe.

 

16. megállapítás

A társadalom egyre több részproblémát termel, ezek kezelésére pedig egyre több pénzt és energiát áldoz, de szinte eszébe sem jut a jelenségek gyökereit megvizsgálni.

Lehetetlen lenne felsorolni mindazt az intézkedést, jogszabályt és pénzeszközt, amit az állam a részproblémák megoldásához hozzárendelt.

Ezek minősítésére nem tudunk vállalkozni, és nem is tartanánk célravezetőnek.

Azt szeretnénk láttatni, hogy a válaszadás módszere a rossz, mert az nem az okokra irányul.

Csupán néhány, összességében elenyésző számú közhivatalnok, közéleti személy, tudós és civil van, akik a szívükön viselik a fenntarthatóság gondját, s gondozzák az útját.

Hatásuk a társadalom egészére minimális, sőt saját köreiken belül sem képesek meghatározó változásokat előidézni.

Politikai és kormányzati szinten a fenntarthatóság helyzete kritikus.

Mivel a társadalom nem lép fel a fenntartható társadalom igényével, sem politikai akarat, sem kormányzati cselekvés nincs a fenntarthatóság érdekében.

Ezt tetézi, hogy a döntéshozók és a végrehajtók fogalma a fenntarthatóságról többnyire a fenntartható gazdasági növekedésre korlátozódik.

Többen az alternatív életvitelben, technológiákban látják az előrelépés lehetőségét. Ők azok, akik ökofalvakba és különböző alternatív programokba menekülnek a világ elől, s többnyire romantikus, fenntartható életszigeteket képzelnek el a nem fenntartható világban.

A valóságban ezek a programok kénytelenek megalkudni a nem fenntartható megoldásokkal, hiszen a külvilágtól, annak anyagaitól, életstílusától, szabályozásától nem lehet elszigetelődni.

Látható, hogy a fenntarthatóság felé törekvő erőfeszítések még nem érték el azt a kritikus határt, amelyen túl képesek a társadalomra érdemben hatást gyakorolni, s kivezetni a közembert a nem fenntartható társadalomból.

 

 

A Jelentésből kiemelt 16 megállapítás után nézzük, milyen jövő vár ránk?

Mit ír erről a Jelentés?

Annak ellenére, hogy nem lehet biztos tudásunk a jövőről, kötelességünk minden számottevő valószínűségű forgatókönyvvel számolni, és elkerülni minden olyan változtatást, amely ezek megvalósulása esetén megoldhatatlan feladat elé állítják a nemzetet.

Magyarország léte csekély hatással van a világra – annál nagyobb hatással van a világ, a külső környezetnemzetünk sorsára. Ezért fontos figyelembe venni, hogy milyen lesz a bennünket befogadó globális környezet.

Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) GEO-4 modellje négy forgatókönyvet mutat be a jövőre nézve.

A GEO-4 modellt is figyelembe véve a Táj-Kép Program, amely a Tisza-táj jövőjének tervezésével foglalkozott 2008-2009-ben, szintén négy forgatókönyvet készített. Ezeket tartjuk mértékadónak a hazai jövőkép felvázolásához.

A nemzetközi gazdasághatalmi propagandával szemben nyilvánvaló, hogy az alapvető emberi létszükségleteket nem lehet minden további nélkül a piaci kereslet-kínálat farkastörvényeinek kitenni.

Nyilvánvaló az is, hogy szűkös erőforrásokkal tervszerűen kell gazdálkodni, ami azonban rövid távú haszon által vezérelt szervezetekkel aligha lehetséges.

A felelős gazdálkodás érdekében a valós költségek megfizettetése önmagában helyes elv lehet, azonban az alapvető életjavakhoz való hozzáférést ebben az esetben nem piaci módszerekkel kell biztosítani. Ennek híján, szabályozatlan piaci megoldások előtérbe kerülése esetén, ami a közeljövőt illetően sajnos inkább valószínűsíthető, mint kizárható,  a harmadik világ nyomorának globalizációja fog bekövetkezni.

Joggal tarthatunk attól, hogy a helyzet romlásával sokak számára a puszta létfenntartás sem lesz magától értetődő.

Szűkülő erőforrások mellett a „szabad piacgazdaság” szükségszerűen – nemzetek, régiók közötti vagy országon belüli; gazdasági, pénzügyi eszközökkel, rosszabb esetben fegyverekkel vívott – háborúhoz vezet.

Ebben a „versenyben” hazánk aligha lehet a győztesek között, mi több, azzal a kockázattal is szembesülnünk kell, hogy e vetélkedésben elveszíthetjük nemzeti vagyonunk, készleteink azon része fölötti rendelkezést is, amelyek fölött eddig még sikerült megőriznünk.

A jelen kérdése az, hogy tehetetlenül nézzük, ahogy valóra válik a jelenlegi tendenciákból következő jövő, és megvárjuk azt a helyzetet, amikor jelentős lesz a kockázata annak, hogy környezeti okoknál fogva nem lesz lehetőségünk a változtatásokra, vagy a ma még rendelkezésre álló lehetőségeinkkel élve megelőzzük a fenti forgatókönyv bekövetkeztét, illetve globális válasz hiányában felkészülünk a legrosszabb forgatókönyvre?

Most ismerjük meg, milyen jövőt ajánl a Jelentés?

Milyen lenne egy fenntartható társadalom, milyen jellemzői lennének? A fenntartható társadalom értékkövető, nem pedig érdekkövető társadalom, döntéseiben következetesen ragaszkodik a fenntarthatóság értékeihez, és képes félretenni a rövid távú csoport- vagy egyéni érdekeket.

A fenntarthatóság alapértékei a társadalmi igazságosság, a rendszerszemlélet és a környezet jó minősége, amit a természeti erőforrások bölcs használata biztosíthat.

A jövő társadalma a társadalmi igazságosság pártján áll. Vallja és gyakorolja az esélyegyenlőséget, a szubszidiaritást, megvalósítja az erőforrásokhoz való hozzáférés esélyegyenlőségét, biztosítja az igazságos részesedést a természeti erőforrások hasznából, ugyanakkor a keletkező terhek elosztása is egyenletes a társadalomban.

A jövő társadalma együttműködő és együtt élő más társadalmakkal és a természet teremtményeivel.

A mindenkire nézve kötelező parancsokat osztogató monolit hatalmi struktúrával szemben – ami a kölcsönösség elszegényedéséhez, egyéni és csoportérdekek kialakulásához vezetett – a fenntartható társadalom szerkezetében a kölcsönösség válik a közösség szervező erejévé, ahol a helyi közösség önigazgatási rendszerben intézi a saját ügyeit.

Az együttélés, együttműködés nemcsak a helyi közösségen belül értendő, hanem azon kívül is. A helyi közösségek érdekei nem ütközhetnek a nagyobb közösség érdekeivel, sőt a globális érdekekkel sem.

A politikusok, a társadalom szereplői nem ismerik fel, hogy a fejlődés és a környezet kérdései összetartoznak, a környezeti kérdések a társadalmi kérdésekbe beágyazottak.

A rendszerszemlélet megköveteli, hogy megismerjük, feltárjuk a jelenségek ok-okozati összefüggéseit, s a problémamegoldást az okokra irányítsuk.

Integrált intézményrendszerek hiányában a fejlődést a gazdasági növekedéssel azonosítjuk, a fejlettséget pedig a GDP mértékével. A társadalom fejlődése azonban nem mérhető csupán a gazdasági növekedés mérőszámaival.

Ki kell alakítani a fenntarthatóság olyan mutatóit, amelyek alkalmasak arra, hogy a társadalmi jólétről valós jelzéseket adjanak a társadalom számára.

Helyre kell állítani a politika tekintélyét, a politikának értékeket kell közvetítenie. Vissza kell helyezni a valódi demokrácia keretei közé, meg kell szüntetni a csoport- és az egyéni érdekek befolyását, és azok képviseletét a döntéshozásban. Létre kell hozni a politikusi felelősség rendszerét, a döntések társadalmi és környezeti következményeiért felelősséget kell viselni.

Az átláthatatlan mennyiségű jogszabályt a szakterületi integrációknak megfelelően csökkenteni kell, a maradékot pedig átfogóvá kell tenni. Életszerű szabályozást kell kialakítani, aminek magában kell foglalnia a rugalmasságot és a méltányolhatóságot. Különösen alkalmazni kell ezt a helyi környezeti és kulturális adottságok figyelembevételénél, mert ezt a kérdést az egységesítő közösségi szabályozás képtelen objektíven kezelni.

A jogalkotásnak is a fenntarthatóságot kell szolgálnia.

Nagyobb döntési szabadságot, kompetenciát, egyben felelősséget kell adni a helyi döntéshozásnak, hogy a döntések helyben, a közösség részvételével, a közösség számára átlátható, érthető és végrehajtható módon születhessenek.

A helyi erőforrások, értékek és táj használatáról is helyi, közös döntést kell hozni.

A költségvetés a társadalom háztartása. A társadalmat még saját rövid távú jólétére hivatkozva sem lehet adósságba hajszolni.

A gazdaság nem önmagáért, nem néhány kiváltságos csoport gazdagodásáért, nem a tőkemaximálásért, hanem a társadalom anyagi szükségleteinek kielégítéséért létezik.

A gazdaság szerkezetét a fenntarthatóság elveinek megfelelően kell átalakítani.

 

Hogyan miként induljunk el? Mit ír erről a Jelentés?

Az elindulás a legfontosabb, hogy már az első lépésnél megállapodjunk néhány közös célban, amelyet majd nem tévesztünk szem elől a jövőkeresés útvesztőiben tapasztalt nehézségek között sem.

Egyet kell értenünk abban, hogy változásokra van szükség.

Ma már nem elég javítgatni egy rosszul felállított társadalmi-gazdasági keretrendszert, azt a fenntarthatóság elvei szerint újra kell teremteni.

A legfontosabb változásnak a szemléletünkben és az értékítéletünkben kell bekövetkeznie.

Ma még úgy véljük, hogy erőnk, boldogulásunk a pénztől, a technikától származik. Növekedni szeretnénk, több pénzt, több technikát akarunk, hogy megoldjuk azt, amit a pénz és a technika megszerzése közben problémaként hátrahagytunk.

Ma már látnunk kell, hogy a még több, a még nagyobb hajszolása zsákutca.

Sorsunk a társadalomhoz és a természethez köt bennünket. A társadalom boldogulásának az alapja pedig a hit, a kölcsönös szeretet, a nagylelkűség, egymás tisztelete és megbecsülése, az egymással és a társadalom intézményeivel szemben tanúsított bizalom, az egyén boldogsága és megelégedettsége.

Amit ma közösen újra kell teremtenünk – itt a nemzetben, az országban és az egész világban –, az a hit, a szeretet, a bizalom és a megbecsülés.

 

A Jelentés keletkezése

A 136 oldalas tanulmány így kezdődik:

A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács a Magyar Országgyűlés önálló intézményeként, ötpárti konszenzussal jött létre, 2008 őszén.

Tagjai, köztük politikusok, a gazdasági, a tudományos élet, az egyházak, a szakszervezetek, a civil szervezetek képviselői közösen keresik a megoldásokat a XXI. század kihívásaira.

E század küszöbét az egész bolygóra kiterjedő gondokkal terhelve léptük át.

Az emberiség válaszúthoz érkezett.

A teljes Jelentés

http://www.nfft.hu/dynamic/Jovokereso_Hosszu_Screen.pdf

 

Hozzászólok!

comments

Powered by Facebook Comments

Hozzászólás: Jövőkereső – a Jelentés melyre a Mozgalmunk támaszkodik

  1. Jövőkereső szerint:

    […] hanem a társadalom anyagi szükségleteinek kielégítéséért létezik.” Ez a gondolat az EKO Mozgalom honlapjáról van. Jelszavuk: Emberközpontú […]

Vélemény, hozzászólás?